Az Utolsó vacsora freskókép története
Leonardo da Vinci 1495 és 1498 között festette az Utolsó vacsorát a milánói Santa Maria delle Grazie templom reflekóriumának falára. Lodovico Sforza pártfogolta az akkor 43 éves mestert. Egy évvel korábban a 17 éves Cecilia Galleraninak az portréját festette meg vele, ez a kép- a Hermelines nő- most a krakkói Czartoryski- gyűjtemény előkelő darabja. A Milánóban akkor épülő Sforza várban pedig különlegesen kusza ágrendszert festett, amikor a megbízást kapta, hogy készítse el az evangéliumokból híres utolsó vacsora jelenetét a kolostor falán.
A kép elkészítésére sok időt fordított, erről több előtanulmánya árulkodik. Leírások szerint órákat- napokat töltött el a festménye előtt munka nélkül, csak nézte a képet, majd napokon át le sem tette az ecsetet.
Egy szemtanú beszámolójából:
“ Néha hajnaltól napnyugtáig ott maradt a templomban, le sem tette a kezéből az ecsetet, és feledve evést és ivást, szünet nélkül festett. Máskor viszont két-három vagy akár négy napon át a kezébe sem vette az ecsetet; órákon át nem tett semmi mást, csak összefont karral álldogált szemben a művel, szigorú tekintettel fürkészve a figurákat”
A mester gondosan válogatta meg, hogy a képen szereplőket kiről mintázza meg. Júdás alakjának a megformálásához napokat töltött az utcán, és a város csavargói között kereste a megfelelő modellt.
Giovanbattista Giraldi költő édesapja szemtanúja volt, amikor Leonardo az Utolsó vacsorát festette, és így ír:
“Mielőtt Leonardo hozzáfogott volna, hogy festménye valamely szereplőjét megjelenítse, először gondosan mérlegelte a figura emberi tulajdonságait és természetét…. a látottakról jegyzeteket készített abba a könyvecskébe,amelyet mindig az övében hordott”
A színgazdagságra törekedett, ezért olyan festészeti technikát választott mellyel ezt ki tudta fejezni, így az akkoriban megszokott „secco” eljárást választotta. Több rétegben vitte fel a száraz vakolatra az olajfestéket, de így a még el sem készült kép, máris romlásnak indult a falon felszivárgó talajvíz miatt.
Hányattatott sors várt a képre a következő évek során.
A festmény alsó részét áttörték, hogy ajtót nyissanak a falon, nehogy a konyhából érkező étel kihűljön mire az asztalnál ülő barátok elé kerül. A szerzetesek egyszer lemeszelték a festmény egy részét, máskor Napóleon itt elszállásolt katonái használták céltáblának a képet. Az ügyetlen restaurálások (hét restaurálás és négy teljes átfestés) is sokban hozzájárult a kép romlásához. Majd a 17. században függönnyel takartak le, így közel 200 évig a lecsapódó pára bomlasztotta tovább a vakolatot a festmény alatt. Az utolsó csapást 1943-ban a második világháború mérte rá, amikor egy amerikai bomba robbant fel a kolostorban. Az egész épület összedőlt, csodaként emlegetik, hogy egyedül az Utolsó vacsorát ábrázoló fal maradt állva a romhalmaz közepén.
1978 és 1999 között, több mint 20 évi munkával az Istitute Centrale per il Restauro munkatársai dr. Pinin Brambilla Barcilon, kiváló restaurátor vezetésével minden utóbb ráfestett réteget finom műszerekkel leválasztottak a falról. Ami maradt – nagyon kevés –, az Leonardo saját kezétől származik, egy réteg alatt megtalálták a mester névjegyét. A kép ilyen értelemben megújult. Bár a falfelület kopott és megviselt, a színek új életre keltek. Kiderült például, hogy Leonardo négyféle kéket alkalmazott. Megváltoztak a karakterek, szájak nyíltak meg, más lett a tekintetek iránya. Sok eltűnt részlet került napvilágra. A háttér érthetetlen fekete négyszögeiről kiderült, hogy „mille-fleurs”, sok apró virággal telehintett gobelin. A mester eredeti szándéka jobban látszik, mint az elmúlt ötszáz évben bármikor. Mi ez a szándék?